A mai Magyar Nemzet online felületén megjelent egy cikk. Kivételesen egyetértünk a felvetéssel, miszerint a kétállami megoldás halott, csak még beszélnek róla. De a cikkiíró leegyszerűsített magyarázata kb értelmezhetetlen, még egy alsós dolgozat szintjén is, ezért közreadjuk az ASPI -az Ausztrál Stratégia Kutató Intézet- cikkének gyors fordítását.
Az izraeli-palesztin konfliktusnak nincs kétállami megoldása
A szerzőről:
Bob Bowker volt ausztrál nagykövet Jordániában, Egyiptomban és Szíriában, valamint a Tomorrow there will be apricots: an Australian diplomat in the Arab world című könyv szerzője.
Kétállami megoldás:
Az Egyesült Nemzetek Szervezetében ez volt az alapértelmezett politikai válasz egy megoldhatatlan problémára az 1940-es évek végén. Az 1970-es évektől kezdve ambiciózus és pozitív keretet adott a nyugati fővárosokban és végül az arab világban a közel-keleti politikáról folytatott vitáknak.
De nincs kapcsolata a mai realitásokkal. A legjobb esetben is a két állam gondolata ismét egy, a korát messze megelőző gondolattá vált.
A jobboldali izraeli miniszterelnökök sora következetesen arra törekedett, hogy az általuk Júdeának és Szamariának nevezett területen ne jöjjön létre palesztin állam. Ze'ev Jabotinsky cionista vezetőnek a palesztin irredentizmust eltipró, metaforikus "vasfal" eszménye már régóta vezérelvük.
Az Izrael mellett létrehozandó palesztin állam gondolata mindig is ellentétes volt a Likud elképzelésével, amely szerint Izrael a Földközi-tengertől a Jordán folyóig terjed. (Sőt, egy, a Likud támogatói körében népszerű dal ennél is tovább ment: Churchill 1920-as évekbeli, a folyótól keletre fekvő Hásimita állam Churchill általi, a cionista kívánságok rovására történő megteremtésére utalva így szólt: "A Jordánnak két partja van, és mindkettő a miénk".)
- a szerk megjegyzése: igen , létezett ilyen mozgalom, a dal is ismert, de második világháborús katonanóták népserúsége, ld Panzerlied - nem jelenti azt hogy a németek Párizst akarják)
Még a 2005-ös izraeli kivonulás a Gázai övezetből is a békefolyamat befagyasztását célozta.
Húsz évvel ezelőtt az izraeli baloldalon a kétállami megközelítés támogatottsága összeomlott a Hamász és a palesztin Iszlám Dzsihád terrorista erőszakos cselekményei miatt, valamint amiatt, hogy Jasszer Arafat, a Palesztin Nemzeti Hatóság (PA) elnöke nem tudta gyakorolni a szükséges vezetői képességeket ahhoz, hogy azonnal megfékezze a 2000 végén kitört második intifáda kirobbanását.
A 2000 közepén a Camp David-i tárgyalások kudarca után bekövetkezett, a nagyszabású erőszak visszatérését követő vérontás az izraeliek körében traumatizálta Izraelt. A Hamász, Irán és iráni megbízottjai, Szaddám Huszein és az iszlamista terroristák az egész arab és iszlám világban üdvözölték ezt.
Ezzel egyidejűleg a zsidó telepesmozgalomhoz kapcsolódó nacionalista és keményvonalas vallási pártok, amelyek jelentős pénzügyi támogatást élveztek a zsidó diaszpóra egyes elemeitől és az ellensúlyozó politikai nyomás hiányában, és amelyek elkötelezettek a Ciszjordánia feletti örökös izraeli uralom elérése mellett, virágzásnak indultak.
Izraell tétlenül nézte, hogy a Hamász teljes mértékben kihasználja világi riválisa folyamatosan csökkenő politikai erejét. Azt mondta, hogy nincs partnere a békében, mivel a Hamász bebetonozta magát a Gázai övezetben, a Palesztin Hatóság pedig: szklerotikus, tekintélyelvű, önfejű és korlátozottan képes reagálni a telepesek nyomására, elvesztette népszerűségét.
Az október 7-i aljas Hamász-támadás szörnyű erőszakos cselekménye új szintre emelte ezt a politikai irányvonalat Izraelben. Függetlenül attól, hogy Benjamin Netanjahu a gázai események után is hatalmon marad-e, a palesztin önrendelkezés mellett érvelő hangok legalább egy generáción keresztül marginálisak lesznek az izraeli politika főáramában.
Palesztin részről már jóval október 7-e előtt nyilvánvaló volt, hogy a palesztin politika paradigmája megváltozott. A kétállami megközelítés támogatottsága összeomlott.
A Fatah, amely önelégült, korrupt és nem hajlandó a választási kampány kemény munkájára, 2006-ban vesztett a Hamásszal szemben Gázában. A Hamász 2007-ben, amikor puccskísérletet kísérelt meg, szétzúzta a Fatahot.
Eközben az izraeli hajthatatlanság, a telepesek ciszjordániai erőszakos fellépése, Mahmúd Abbász politikai tekintélyének elvesztése, a palesztinok megvetése a Palesztin Hatóságnak Izrael biztonsági követeléseinek teljesítésében játszott szerepe és az izraeli katonai akciók és a szélsőséges telepesek támadásai miatt, az Izrael és a Perzsa-öböl menti arab államok közötti normalizálódás amerikai támogatása anélkül, hogy a palesztin kérdéssel mint e folyamat lényeges részével foglalkoznának, valamint a Palesztin Hatósággal szembeszálló ciszjordániai városi fegyveres csoportok megjelenése mind-mind pusztító következénykkel járt: aHamász továbbra is határozottan ellenezte a kétállami megoldást, bár megtévesztés érdekében a katari politikai szárnya szándékosan lágyabb húrokat pengetett folyamatosan Bármennyire is valószínűtlen, a megszállás alatt felnőtt palesztinok egy generációja számára úgy mutatkozott be, mint a küszködő Palesztin Hatóság életképes, hiteles palesztin alternatívája.
Támogatta a gázai menekültek visszatérésére irányuló felhívásokat, amelyek értelmetlenül fiatal palesztin életeket áldoztak fel. Pózolását odáig vitte, hogy az Izrael elleni válogatás nélküli rakétatámadások révén belekeveredett a kelet-jeruzsálemi palesztinok jövőjéért folytatott küzdelembe. Kigúnyolta a Palesztin Hatóságot, amiért az ragaszkodik azokhoz a formális kötelezettségekhez, amelyeket a Palesztin Felszabadítási Szervezet vállalt Izraellel szemben, tárgyalásos úton történő rendezésre törekedve.
Fő támasza a megszállással szembeni ellenállás szimbólumaként és erejeként betöltött szerepe volt és maradt.
Most azzal a valósággal kell szembenéznünk, hogy a megszállás megszüntetése iránti izraeli elkötelezettség - és annak reális politikai kilátása - nélkül, valamint a Palesztin Hatóság megszűnése mögött álló kulcsfontosságú kérdések megoldására irányuló határozott izraeli erőfeszítések nélkül nem lesz hiteles palesztin partner, aki tárgyalásokat folytatna egy Izrael melletti palesztin állam létrehozásáról.
A kétállami megoldás bukását tovább pecsételi az a tényező, hogy október 7. óta Izrael stratégiai megközelítése eltolódott az elrettentésről és a konfliktus szabályozására irányuló intézkedésekről. Korábban Izrael megelégedett a "fűnyírással" és talán a Hamász és riválisa, a Fatah közötti megosztottság elmélyítésével. Most a rendszerváltásra törekszik.
Ahol máshol az arab világban már próbálkoztak rendszerváltással (Szuez 1956-ban; Libanon 1982-ben; Irak 2003-ban; Szíria 2011-2015), ott kudarcot vallottak, nem utolsósorban azért, mert nem voltak világos és reális politikai célok és hiteles stratégiák ezek megvalósítására.
A szlogeneket félretéve, Izrael még nem fogalmazta meg sem a gázai politikai céljait, sem az elérésükhöz tervezett eszközöket. Ehelyett az Egyesült Államokra bízták, hogy elkezdje megfogalmazni a katonai kampányt követő megközelítésre vonatkozó elképzeléseket.
Antony Blinken külügyminiszter és az amerikai agytrösztök néhány prominens hangja arról beszélt, hogy kívánatos lenne, ha egy "hatékony és megújult" Palesztin Hatóság újra átvenné a Gázai övezet irányítását - anélkül, hogy azonosították volna, hogy a Palesztin Hatóság miért jutott politikai és erkölcsi tekintélyének jelenlegi mélypontjára a palesztinok körében.
Ennek a hanyatlásnak az okai elválaszthatatlanul összefüggnek az izraeli megszállással és azzal, hogy a Palesztin Hatóság nem képes megvédeni az izraeli ellenőrzés alatt álló palesztinok biztonságát és méltóságát -az arc megörzése pedig hihetetlenül fontos az arab társadalomban- szerk.
Ezek a tényezők nem fognak változni, hacsak nem történik teljesen váratlan változás az izraeli politika irányában. Ehelyett kérdéses, hogy a Palesztin Hatóság túl fogja-e élni saját hitelvesztését, ha a ciszjordániai és kelet-jeruzsálemi palesztinokra gyakorolt izraeli nyomás továbbra is ellenőrizetlenül folytatódik.
Blinken utalt "más ideiglenes megállapodások lehetőségére is, amelyekben a régió számos más országa is részt vehet", valamint "nemzetközi ügynökségekre, amelyek segítenének a biztonság és a kormányzás biztosításában".
Az az elképzelés, hogy ezek a megállapodások ideiglenesek lennének, ellentmond a regionális tapasztalatoknak. Az ENSZ négy évtizede van jelen Dél-Libanonban.
Izrael fenntartotta ezt a megközelítést a ciszjordániai városokban, köztük Nabluszban és Dzsenínben, valamint más, feltételezhetően a Palesztin Hatóság ellenőrzése alatt álló városi területeken. Izrael nem fog másokra hagyatkozni, hogy kezeljék ezeket a kockázatokat.
A konfliktus paradigmája azonban ismét megváltozott.
Most, amikor egy nemzetközi biztonsági erő létrehozásának lehetőségét vagy kívánatosságát fontolgatjuk, ostobaság lenne alábecsülni a Gázában és azon kívül a palesztinokra gyakorolt tartós hatást, a gyermekek és más nem harcolók halálának puszta nagyságrendjét, valamint a lakosság jelentős részének otthona elvesztését.
A palesztinok számára nem számít, hogy Izrael ragaszkodik ahhoz, hogy nem civileket támad. A haldokló és sebesült palesztinok számára nincs jelentősége annak, hogy a Hamász nem kívánt és kimondhatatlanul gonosz tetteivel a jövőjük elvesztését okozta. Nem tudták megakadályozni, amit tett, még ha akarták volna sem.
A palesztinok elveszítik gyermekeiket, családjukat, otthonukat és méltóságukat. Úgy vélik, hogy az USA megakadályozhatná ezt, de úgy döntött, hogy nem teszi meg. Úgy látják, hogy a nyugati (és arab) kettős mérce érvényesül, ha az ő életükről van szó.
Ennek fényében a palesztinok szemében minden olyan arab vagy más külső erő Gázában, amely nem áll ellen a további izraeli betöréseknek katonai erővel, elkárhozna, ahogyan a ciszjordániai Palesztin Hatóságot is az izraeli megszállás cinkosának tekintik.
Az egyiptomi vezetés elég okos ahhoz, hogy felmérje ezeket a kockázatokat. Elkötelezettek az Izraellel való béke folytatása mellett. És tudják, hogy a megszállás költségei, valamint a nem csak a palesztinok, hanem az egyiptomi társadalom nagy részének körében is a népi frusztráció és a bosszúvágy elfojtásával járó biztonsági és politikai kihívások egy bizonyos ponton fenntarthatatlanná tennék Gáza egyiptomi megszállását.
A nyugati országokból és az Öböl-menti országokból a konfliktus lecsengésével megindul a segélyek áramlása. Idővel valószínűleg létrejön valamilyen ENSZ és nemzetközi koordinációs mechanizmus a lakhatás újjáépítésére, valamint az oktatás, az egészségügy és az orvosi szolgáltatások helyreállítására Gázában.
A Hamász és militáns társai ezt az újjáépítési erőfeszítést fogják felhasználni kapacitásaik újjáépítésére, az arab és iszlám világból, valamint Iránból származó támogatásra támaszkodva.
A jelenlegi támadás és annak legvalószínűbb következménye tehát nem a Hamász elutasítása lesz. Hacsak Palesztina megszállása nem ér véget, ami nem várható, az utóhatás valószínűleg a Hamász 2-es verziójának megjelenése lesz, amely erőszakosabb, tekintélyelvűbb és ideológiai irányultságú, és valószínűleg globálisabb, mint korábban.
A Hamász nem fogja elveszíteni a harci kedvét. Az akcióinak és az izraeli válasznak palesztin áldozatai sem fognak érdemben ragaszkodni az erőszak megszüntetéséhez. Ahogyan az izraeli oldalon is, az október 7-i borzalmak óta egy alapvető határvonalat léptek át.
A nyugati retorika ellenére nem lesz kétállami megoldás, és nem sok kilátás van arra, hogy értelmes lépéseket tegyenek annak elérése érdekében. Ehelyett az erőszak ismétlődő ciklusai lesznek.
Izrael addig fog győzedelmeskedni a palesztinokkal való konfliktusokban, amíg egy nap már nem fog. És amikor ez a nap eljön, akár generációk múlva, a számvetés szörnyű lesz.
Ami azonban még ennél is fontosabb, az a problematikus feltételezésen alapul, hogy a vonakodó Egyiptomot vagy más arab országot rá lehetne venni, hogy gyakorlatilag a gázai biztonsági erővé váljon.
Nem kétséges, hogy az egyiptomiak, ha nyomást gyakorolnának rájuk és rábírnák őket egy ilyen szerepvállalásra, kíméletlenül elbánnának a palesztin fegyveresekkel. Otthon, többek között a Sínai-félszigeten is leverték a másként gondolkodókat és a felforgatókat.
De az egyiptomiak mindenütt mélyen támogatják a palesztinokat és ellenségesek Izraellel szemben. És a nép emlékezete még mindig mélyen él Egyiptom 1960-as évekbeli katasztrofális jemeni katonai beavatkozásának.
Ráadásul izraeli tisztviselők jelezték, hogy várhatóan fenntartják a képességet arra, hogy ismét katonai beavatkozásra a Gázai övezetben, amikor biztonsági kockázatot észlelnek.
Izrael fenntartotta ezt a megközelítést a ciszjordániai városokban, köztük Nabluszban és Dzsenínben, valamint más, feltételezhetően a Palesztin Hatóság ellenőrzése alatt álló városi területeken. Izrael nem fog másokra hagyatkozni, hogy kezeljék ezeket a kockázatokat.
A konfliktus paradigmája azonban ismét megváltozott.
Most, amikor egy nemzetközi biztonsági erő létrehozásának lehetőségét vagy kívánatosságát fontolgatjuk, ostobaság lenne alábecsülni a Gázában és azon kívül a palesztinokra gyakorolt tartós hatást, a gyermekek és más nem harcolók halálának puszta nagyságrendjét, valamint a lakosság jelentős részének otthona elvesztését.
A palesztinok számára nem számít, hogy Izrael ragaszkodik ahhoz, hogy nem civileket támad. A haldokló és sebesült palesztinok számára nincs jelentősége annak, hogy a Hamász nem kívánt és kimondhatatlanul gonosz tetteivel a jövőjük elvesztését okozta. Nem tudták megakadályozni, amit tett, még ha akarták volna sem.
A palesztinok elveszítik gyermekeiket, családjukat, otthonukat és méltóságukat. Úgy vélik, hogy az USA megakadályozhatná ezt, de úgy döntött, hogy nem teszi meg. Úgy látják, hogy a nyugati (és arab) kettős mérce érvényesül, ha az ő életükről van szó.
Ennek fényében a palesztinok szemében minden olyan arab vagy más külső erő Gázában, amely nem áll ellen a további izraeli betöréseknek katonai erővel, elkárhozna, ahogyan a ciszjordániai Palesztin Hatóságot is az izraeli megszállás cinkosának tekintik.
Az egyiptomi vezetés elég okos ahhoz, hogy felismerje ezeket a kockázatokat. Elkötelezettek az Izraellel való béke fenntartása mellett. És tudják, hogy a megszállás költségei, valamint a népi frusztráció és a bosszúvágy elfojtásának biztonsági és politikai kihívásai - nemcsak a palesztinok, hanem az egyiptomi társadalom nagy része körében is - egy bizonyos ponton fenntarthatatlanná tennék Gáza egyiptomi megszállását.
A nyugati országokból és az Öböl-menti országokból a konfliktus lecsengésével megindul a segélyek áramlása. Idővel valószínűleg létrejön valamilyen ENSZ és nemzetközi koordinációs mechanizmus a lakhatás újjáépítésére, valamint az oktatás, az egészségügy és az orvosi szolgáltatások helyreállítására Gázában.
A Hamász és militáns társai ezt az újjáépítési erőfeszítést fogják felhasználni kapacitásaik újjáépítésére, az arab és iszlám világból, valamint Iránból származó támogatásra támaszkodva.
A jelenlegi támadás és annak legvalószínűbb következménye tehát nem a Hamász elutasítása lesz. Hacsak Palesztina megszállása nem ér véget, ami nem várható, az utóhatás valószínűleg a Hamász 2-es verziójának megjelenése lesz, amely erőszakosabb, tekintélyelvűbb és ideológiai irányultságú, és valószínűleg globálisabb, mint korábban.
A Hamász nem fogja elveszíteni a harci kedvét. Az akcióinak és az izraeli válasznak a palesztin áldozatai sem fognak érdemben ragaszkodni az erőszak megszüntetéséhez. Ahogyan az izraeli oldalon is, az október 7-i borzalmak óta egy alapvető határvonalat léptek át.
A nyugati retorika ellenére nem lesz kétállami megoldás, és nem sok kilátás van arra, hogy értelmes lépéseket tegyenek annak elérése érdekében. Ehelyett az erőszak ismétlődő ciklusai lesznek.
Izrael addig fog győzedelmeskedni a palesztinokkal való konfliktusokban, amíg egy nap már nem fog. És amikor ez a nap eljön, akár generációk múlva, a számvetés szörnyű lesz.
https://www.aspistrategist.org.au/israeli-palestinian-conflict-has-no-two-state-solution/
Az Mno online izéje:
